Part 14 ~ Mindent, vagy semmit

December 24, Karácsony

- Brooke! Baj van! - csak a fél szememet nyitottam ki és érdekesen néztem a korlátra tápászkodó fiúra.

- Mi lenne az? - sóhajtottam. Ellökte magát a korláttól, leszaladt a lépcsőn és ijedt tekintettel állt meg előttem.

- Harry eltűnt!

* * *

- Micsoda? - fúrtam a tekintetem Liamébe, hátha megered a szája.

- Eltűnt! - ismételte meg magát legalább tizedjére.

- Liam! Ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőled! - dühödtem be.

- Nincsen a házban és a telefonja ki van kapcsolva. A kocsija itt van, Ő viszont nincs. - kezdett pánikba esni a srác.

- Nyugi! Te maradj itthon, vigyázz a többiekre és ha Harry hazajönne, szólj nekem! Én megyek és megkeresem! - néztem rá, Ő pedig bólintott. 

Felrohantam az emeletre, be Harry szobájába és megálltam a szekrénye előtt. Villámgyorsan kirángattam az egyik polcról egy világoskék farmert, egy fehér, pánt nélküli csőtoppot leakasztottam a vállfájáról és egy piros bokacsizmát kivettem a cipőtartóból. 

A toppra rávettem egy krémszínű, kötött pulcsit, s egy fekete táskát emeltem még ki a szekrényből, amibe beletettem az irataimat és a telefonomat. Futólag belenéztem a tükörbe, de el is borzadtam. Egy gyors púderezés, kis szempillaspirál, színezett ajakbalzsam, gyors fésülködés, aminek hatására hajam hullámos loknikba rendeződött. Beletúrtam még a sötét sörényembe, majd kivágódtam a folyosóra, le a lépcsőn, be a konyhába. Liam éppen a telefonjával babrált.

- Én elviszem Harry kocsiját, szétnézek a környéken! Semmiképpen se hívd fel a családját, csak a menedzsereteket! - utasítottam. Ő csak vadul bólogatott.

- A kocsikulcs a kulcstartón van, a kocsi a ház előtt. - mutatott az előszoba felé.

- Hidd el, megtalálok egy terepjárót! - mosolyodtam el gúnyosan. - Ha nem, majd szólok neked!

Kirohantam az előszobába, szinte letéptem a kulcsot a tartóról, aztán az egész előkerten átrohantam és megálltam a nagy, fekete Range Rover előtt. Gondolkodás nélkül feltéptem a sofőr ülés felőli ajtót, beültem, becsaptam megint, majd beindítottam a motort.

Egy sípolás jelezte, hogy a motor életre kelt, a zene pedig beindult a rádióban. Először levettem a hangerőt, aztán kifaroltam a kocsibeállóról és elindultam azon az úton, amerre szerintem Holmes Chapelhez vezetett.

Órákig köröztem, mindenféle utcákon végighajtottam, de sehol nem találtam.

Aztán éppen piros lámpát kaptam, amikor belém nyilallt a felismerés. Áthajoltam a sebváltón és kinyitottam a kesztyűtartót. Ahogy éreztem, egy sietősen begyűrt papír esett ki onnan. Kibontottam és átfutottam a kézírást.

Egy gyászjelentés volt az. Harry nevelőapja autóbalesetben meghalt.

A szívem az őrült sebességről hirtelen annyira lelassult, hogy azt hittem, összesek. Dudálni kezdtek mögöttem, úgyhogy erőtlenül félre álltam és a papírt újra, meg újra átolvastam. Végül az ölembe ejtettem és Liamet tárcsáztam.

- Bo? Megtaláltad? - hangzott fel a vonal túlsó végén Liam hangja.

- Nem. Viszont itt van egy gyászjelentés, amiben megírják, hogy meghalt a nevelőapja. - meredtem a szélvédőre. Halk szöszmötölés hallatszott, aztán beállt a néma csend. Gyanús volt ez nekem, úgyhogy feloldottam a telefon képernyőjét és megnéztem a percszámlálót. Még mindig forogtak a másodpercek.

- Liam? Itt vagy? - emeltem vissza a fülemhez a készüléket.

- Robin meghalt? - szólalt meg hitetlenül csengő hangon.

- Igen. Autóbalesetben. - fúlt el a hangom.

- Brooke? - kezdte - Hol vagy?

- A... Hollow roadon. - tájékoztattam a srácot. - Miért?

- A temetés valószínűleg Chesireben lesz. - szólt bele a telefonba Liam pár pillanattal később.

- Harry nem Holmes Chapelben született? - értetlenkedtem.

- Nem, Chesireben. - zárta le a témát Liam.

- Szerinted mennyi idő Cheshirebe az út? - néztem ki a szélvédőn, amire most kövér esőcseppek estek, s folytak le hajszálvékony erecskékben.

- Hát, ha autópályán mész, két óra, maximum. - válaszolt az egyszerű kérdésre. - Na de... Mi?! Neeem!... Felejtsd el! Nem is biztos, hogy ott van!... Nem mehetsz oda!

- Deee! - húztam el az utolsó szót hosszan, aztán kinyomtam a készüléket és az anyósülésen heverő táskámba dobtam. Megnéztem, hogy a pénztárcámban mennyi pénz van, megvannak-e a kártyáim és még úgy mellékesen találtam 50 fontot.

Besoroltam és elindultam észak-nyugat felé. London külvárosában már rendesen tudtam haladni, egy benzinkút mellett megálltam, feltankoltam a kocsit, vettem autópálya matricát, s tovább mentem.

A GPS vezetett végig, egyedül az M1-es sztrádán tudtam, hogy hol vagyok, a többi nem volt már az eszemben.

Az eső úgy ömlött, mintha egy esőerdő évi csapadékmennyiségét öntötték volna Nagy-Britanniára, egyedül a rádió volt az, ami felvidított egy ilyen borús napon.

Őszintén megörültem, amikor megláttam a nagy, fehér táblát, ami jelezte, Cheshire terül el előttem. Szaggatottan fújtam ki a levegőt a tüdőmből, mert hamar rájöttem, az, hogy most itt vagyok Harry szülővárosában, még nem biztos, hogy Ő itt van.

Az első esernyős járókelőtől megtudakoltam, hol vannak temetők, aztán sorra végignéztem őket. A legnagyobb előtt leparkoltam és a kabátomat magamra véve, berohantam. Szép kis feladatnak bizonyult, hogy egy óriási, sírokkal teli temetőben megtaláljam a barátomat. Ha egyáltalán itt van. 

Már fél órája csurom vizesen keringtem a sírkövek közt, amikor megláttam egy friss virágokkal befedett temetkezési helyet.

Sehol sem volt senki, úgyhogy benyúltam a virágok ás koszorúk közé és kihúztam egy gyászjelentést. Ha autóbalesetben halt, meg, valakinek mellette kellett lennie. Akkor meg a következő állomás a kórház. Van szegény Gemma, vagy Anne fekszik most egy kórteremben eszméletét vesztve.

Míg kiértem az autóhoz, hagytam Harrynek egy üzenetet, majd beültem a kocsiba, feltekertem a fűtést, és elindultam a közkórház felé.

Beálltam az egyik parkolóhelyre, aztán beszaladtam. A recepción egy kedves kis nő elkalauzolt az intenzív osztályra. Odáig lélekszakadva rohantam, de az ajtóban megtorpantam.

Egy kórházi ágy mellett, megtörten, összegörnyedve térdelt Ő, a gépekre kötött nővére kezét szorongatva...

Part 13 ~ Érthetetlen

- Khm... Elment az áram?- hallottuk meg Louis hangját. Magamban már elképzeltem, ahogy próbál közömbös lenni, de nem megy neki, mert a röhögőgörcs kerülgette.

- Igen. Az egész városban.- válaszolt unottan Liam. Megjelent a kis barátunk unalmasságot tükröző arca az elmémben, amint éppen a szemeit forgatja.

- Na ne szórakozz már! Lemaradunk a Spongebobról!- sipákolt Niall.- Arról nem is beszélve, hogy megromlik a Nutella a hűtőben...

Mindenki fájdalmasan felnyögött a megjegyzésen.

Egy óráig azzal játszottunk, hogy a korom sötétben valaki keresett egy tárgyat és annak, akinek véletlen szerűen a kezébe adta, ki kellett találnia, hogy mi az és honnan vették el. Engem szívattak egy ideig, mert Louis talált egy gyógyszeres dobozt és azt adta a kezembe. Fél óráig fogdostam a saját Algoflexemet. Amikor megint sorra kerültem, 10 percig próbáltam kitalálni, hogy Louis megint mit adott a kezembe.

- Óvszer.- köhintett Lou ártátlanul.

- Te hülye barom!- vágtam hozzá a "tárgyat", majd Harry pólójába töröltem a kezemet. Vagyis szerintem Harry volt. Felálltam és az ablakhoz mentem. A fal mellett tapogatóztam végig, majd az ablakpárkányra támaszkodtam. Ahogy az megszokott, a londoni ég mindig egy nagyon sötét, vöröses színben pompázott. A csillagok tökéletesen világítottak, ameddig csak elláttam.

Louis dünnyögött még valamit, hogy megsértődik, de mindenki legyintett csak.

- Gyere ki!- simította végig a kezét valaki a hátamon. Megborzongva elindultam a teraszra. Az ajtót éppen csak be tudtam csukni, amikor Zayn kézen ragadott és a kerten át húzott magával.

- Ezt nem szabadna! - próbáltam a lehető legelszántabb hangon ellenállni.

- De... De miért nem? - fordult meg hitetlenkedve. Szép, egzotikus színű arcát most a telihold fénye világította meg.

- Sajnálom, de tudod, nekem ott van Harry, neked pedig Perrie. - araszoltam egyre hátrébb.

- Azt hittem, csak kihasználod Őt. - forgatta meg a szemeit.

- Ne légy gúnyos! - fújtattam. - Először el akartam felejteni Louist, Ő viszont hamarabb tudott felejteni, Harry pedig éppen ott volt. - vontam vállat, mintha a téma mellékes lenne.

- Ez nem így működik, Brooke! Sosem értettem a nőket! Mindenen áttipornak, semmi sem fontosabb nekik a végcélnál! - szitkozódott.

- Ja, hogy ezt Te így gondolod! - horkantam fel. - Te fog is valaha szülni? Nem. Ha teherbe ejtesz egy lányt, szépen elsétálsz és éled az életed, amíg az egy gyermeket nevel. És ki tudja, hány gyerek apja vagy? Egy nő sokkal több terhet cipel. Egy nőt meg lehet erőszakolni! Egy férfi csak behúz egyet és elszalad, de egy nő, akár ártatlan, akár nem, kiszolgáltatott, mindenféle barom állatnak, mint Te! - monológom végére már lassan ordítottam.

Zayn pislogás nélkül meredt rám, majd gúnyos mosolyra húzta a száját.

Hitetlenül még utoljára ránéztem, sarkon fordultam, betrappoltam a korom sötét házba és egyenesen az emeletre rohantam.

A fiúk valószínűleg az ablakon keresztül tanúi voltak a vitánknak, de abban biztos voltam, hogy a beszélgetés elejét még nem hallhatták.

Kezemet végig vezettem a falon, s a jobb oldali, harmadik ajtó előtt megálltam. Benyitottam és nem foglalkozva azzal, hogy ez gyakorlatilag Harry szobája, bezártam az ajtót. Hanyatt vetettem magamat az ágyon és a mellettem lévő párnán figyeltem a faágak táncát, melyet a holdfénnyel űztek. Nem sokkal később óriási fáradság telepedett a szobára, s én is elaludtam.

* * *

Reggel - vagyis inkább délben -, kipihenten ébredtem. Felültem, de csak ekkor tisztázódott bennem, hogy nem otthon vagyok. Gyorsan szétnéztem, de hamar megnyugodtam, mert Harry szobájában töltöttem az éjszakát, a jelek szerint egyedül.

Felálltam és szemügyre vettem két ajtót. Csak tippeltem, melyik lehet a fürdőszobáé és bementem oda. A tükörben egy sápadt, kócos hajú, karikás szemű lányt láttam. Ennyit a kipihentségről!

Harry nem tart sminkes cuccokat egyik szekrényében sem, úgyhogy be kellett érnek azzal, hogy hideg vízzel leöblítettem az arcomat, a szempilláimat sorba rendeztem és a hajamat az ujjaimmal egy kontyba rendeztem, amit felgumiztam. Kiszáradt arcomat egy Nivea kézkrémmel kentem be, még bontatlan volt, úgy látszik Harry nem az a nagy krém-fan.

Amikor következőnek a tükörbe néztem, már egy viszonylag ápolt, a "szomszéd lány a környékről" stílusú Brooke-val találtam magamat szemben.

Talán én vagyok az az egyetlen ember a földön, aki ennyire ragaszkodik a fogmosáshoz. Minden lépésem után azt érzem, hogy fogat kell mosnom, ez talán egy betegség, pont ezért Harry fogkrémjéből nyomtam egy kicsit az ujjamra és bedörzsöltem vele a fogaimat. Gyorsan leöblítettem, megtöröltem a számat egy törölközővel és kisétáltam a szobából. Az ajtót hanyagul nyitva hagytam, még az ágyat sem igazítottam meg rendesen, csak dobtam egyet a paplanon, amit teljesen össze forgolódtam.

- Reggelt! - intettem oda a pultnál éppen elaludni készülő Niallnek.

- Szia! - dünnyögött, aztán mint egy palacsinta, lecsúszott a székéről és kivonszolta magát a szobából. Mellékesen lepillantottam kávéfőzés közben egy napilapra, de az első szalagcím elolvasásánál megakadt a szemem.

Teljes áramszünet Nagy-Britannia majdnem egész területén!

Felszaladt a szemöldököm, miközben a kezembe vettem az újságot és a már lefőtt kávémat a kezembe véve a pultnak dőltem. Átfutottam a cikket, s egyre több emlék ugrott be. Vagy annyira fáradt voltam az este, hogy mindent elfelejtettem, vagy pedig belőttem magamat. De inkább az elsőt választanám.

- Jó reggelt! - lépett be zihálva Liam. Futóruha volt rajta, lihegve támaszkodott a pultnak.

- Neked is! - mértem végig furán. - Kérsz kávét?

- Nem, út közben vettem egyet a Starbuck's-ban. - biccentett.

- Khm... Út közben? - szaladt fel megint a szemöldököm.

- Igen, reggel hattól hétig járok futni. - mosolygott értetlenül.

- De hát miért nem alszol? És egyébként is... - felnéztem a fali órára-, már 11 lesz.

- Beugrottam Daniellehez, és a kocsijával elvittem Őt egy táncpróbára, aztán amíg visszavittem azt, becsempésztem egy kis ajándékot a lakásába. - nevetett.

- Ja, így már érthető. - bólintottam szarkasztikusan, de Liamnek nem tűnt fel, felballagott a szobájába zuhanyozni.

Csináltam magamnak egy szendvicset, megettem, komótosan otthagytam mindent a konyhában és levágódtam a nappaliban a kanapé elé. 

A fiúk nappalija magas belterű, ugyanis az első emeleti szobákhoz vezető folyosó csak egy korláttal van elválasztva a nappalitól, persze mindezt az első emeleten. Innen a tető kezd lejteni és a vége körülbelül a nappali falától másfél méterre végződik. Nagy ablaktáblák borítják ezt a nagy falat, ami a szintén ilyen magasságú tetővel borított, óriási teraszra néz. A kedvencem a nagy plazma Tv, az óriási fehér kanapé, fotelek, a nagy, fekete zongora és a legfőbb, a távirányítású redőny, amit egy gombnyomással le lehet engedni, vagy fel lehet húzni.

Bekapcsoltam az előttem álló Tvt és valami normális csatornát kerestem. Mindenhol karácsonyi hangulatú műsorok mentek, úgyhogy megállapodtam egy zenés csatornán és visszamentem a konyhába.

Karácsony lévén elkezdtem egy régi bejgli receptet készíteni, s körülbelül három órás főzőcskézés után beraktam a sütőbe és hulla fáradtan lehuppantam a fotelbe a nappaliban és kikapcsoltam a Tvt. Ekkor Liam rontott ki az emeleti szobájából, kivágva az ajtót.

- Brooke! Baj van! - csak a fél szememet nyitottam ki és érdekesen néztem a korlátra tápászkodó fiúra.

- Mi lenne az? - sóhajtottam. Ellökte magát a korláttól, leszaladt a lépcsőn és ijedt tekintettel állt meg előttem.

- Harry eltűnt!