2013. december 28., szombat

Part 14 ~ Mindent, vagy semmit



December 24, Karácsony

- Brooke! Baj van! - csak a fél szememet nyitottam ki és érdekesen néztem a korlátra tápászkodó fiúra.
- Mi lenne az? - sóhajtottam. Ellökte magát a korláttól, leszaladt a lépcsőn és ijedt tekintettel állt meg előttem.
- Harry eltűnt!
* * *

- Micsoda? - fúrtam a tekintetem Liamébe, hátha megered a szája.
- Eltűnt! - ismételte meg magát legalább tizedjére.
- Liam! Ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőled! - dühödtem be.
- Nincsen a házban és a telefonja ki van kapcsolva. A kocsija itt van, Ő viszont nincs. - kezdett pánikba esni a srác.
- Nyugi! Te maradj itthon, vigyázz a többiekre és ha Harry hazajönne, szólj nekem! Én megyek és megkeresem! - néztem rá, Ő pedig bólintott. 
Felrohantam az emeletre, be Harry szobájába és megálltam a szekrénye előtt. Villámgyorsan kirángattam az egyik polcról egy világoskék farmert, egy fehér, pánt nélküli csőtoppot leakasztottam a vállfájáról és egy piros bokacsizmát kivettem a cipőtartóból. 
A toppra rávettem egy krémszínű, kötött pulcsit, s egy fekete táskát emeltem még ki a szekrényből, amibe beletettem az irataimat és a telefonomat. Futólag belenéztem a tükörbe, de el is borzadtam. Egy gyors púderezés, kis szempillaspirál, színezett ajakbalzsam, gyors fésülködés, aminek hatására hajam hullámos loknikba rendeződött. Beletúrtam még a sötét sörényembe, majd kivágódtam a folyosóra, le a lépcsőn, be a konyhába. Liam éppen a telefonjával babrált.
- Én elviszem Harry kocsiját, szétnézek a környéken! Semmiképpen se hívd fel a családját, csak a menedzsereteket! - utasítottam. Ő csak vadul bólogatott.
- A kocsikulcs a kulcstartón van, a kocsi a ház előtt. - mutatott az előszoba felé.
- Hidd el, megtalálok egy terepjárót! - mosolyodtam el gúnyosan. - Ha nem, majd szólok neked!
Kirohantam az előszobába, szinte letéptem a kulcsot a tartóról, aztán az egész előkerten átrohantam és megálltam a nagy, fekete Range Rover előtt. Gondolkodás nélkül feltéptem a sofőr ülés felőli ajtót, beültem, becsaptam megint, majd beindítottam a motort.
Egy sípolás jelezte, hogy a motor életre kelt, a zene pedig beindult a rádióban. Először levettem a hangerőt, aztán kifaroltam a kocsibeállóról és elindultam azon az úton, amerre szerintem Holmes Chapelhez vezetett.
Órákig köröztem, mindenféle utcákon végighajtottam, de sehol nem találtam.
Aztán éppen piros lámpát kaptam, amikor belém nyilallt a felismerés. Áthajoltam a sebváltón és kinyitottam a kesztyűtartót. Ahogy éreztem, egy sietősen begyűrt papír esett ki onnan. Kibontottam és átfutottam a kézírást.
Egy gyászjelentés volt az. Harry nevelőapja autóbalesetben meghalt.
A szívem az őrült sebességről hirtelen annyira lelassult, hogy azt hittem, összesek. Dudálni kezdtek mögöttem, úgyhogy erőtlenül félre álltam és a papírt újra, meg újra átolvastam. Végül az ölembe ejtettem és Liamet tárcsáztam.
- Bo? Megtaláltad? - hangzott fel a vonal túlsó végén Liam hangja.
- Nem. Viszont itt van egy gyászjelentés, amiben megírják, hogy meghalt a nevelőapja. - meredtem a szélvédőre. Halk szöszmötölés hallatszott, aztán beállt a néma csend. Gyanús volt ez nekem, úgyhogy feloldottam a telefon képernyőjét és megnéztem a percszámlálót. Még mindig forogtak a másodpercek.
- Liam? Itt vagy? - emeltem vissza a fülemhez a készüléket.
- Robin meghalt? - szólalt meg hitetlenül csengő hangon.
- Igen. Autóbalesetben. - fúlt el a hangom.
- Brooke? - kezdte - Hol vagy?
- A... Hollow roadon. - tájékoztattam a srácot. - Miért?
- A temetés valószínűleg Chesireben lesz. - szólt bele a telefonba Liam pár pillanattal később.
- Harry nem Holmes Chapelben született? - értetlenkedtem.
- Nem, Chesireben. - zárta le a témát Liam.
- Szerinted mennyi idő Cheshirebe az út? - néztem ki a szélvédőn, amire most kövér esőcseppek estek, s folytak le hajszálvékony erecskékben.
- Hát, ha autópályán mész, két óra, maximum. - válaszolt az egyszerű kérdésre. - Na de... Mi?! Neeem!... Felejtsd el! Nem is biztos, hogy ott van!... Nem mehetsz oda!
- Deee! - húztam el az utolsó szót hosszan, aztán kinyomtam a készüléket és az anyósülésen heverő táskámba dobtam. Megnéztem, hogy a pénztárcámban mennyi pénz van, megvannak-e a kártyáim és még úgy mellékesen találtam 50 fontot.
Besoroltam és elindultam észak-nyugat felé. London külvárosában már rendesen tudtam haladni, egy benzinkút mellett megálltam, feltankoltam a kocsit, vettem autópálya matricát, s tovább mentem.
A GPS vezetett végig, egyedül az M1-es sztrádán tudtam, hogy hol vagyok, a többi nem volt már az eszemben.
Az eső úgy ömlött, mintha egy esőerdő évi csapadékmennyiségét öntötték volna Nagy-Britanniára, egyedül a rádió volt az, ami felvidított egy ilyen borús napon.
Őszintén megörültem, amikor megláttam a nagy, fehér táblát, ami jelezte, Cheshire terül el előttem. Szaggatottan fújtam ki a levegőt a tüdőmből, mert hamar rájöttem, az, hogy most itt vagyok Harry szülővárosában, még nem biztos, hogy Ő itt van.
Az első esernyős járókelőtől megtudakoltam, hol vannak temetők, aztán sorra végignéztem őket. A legnagyobb előtt leparkoltam és a kabátomat magamra véve, berohantam. Szép kis feladatnak bizonyult, hogy egy óriási, sírokkal teli temetőben megtaláljam a barátomat. Ha egyáltalán itt van. 
Már fél órája csurom vizesen keringtem a sírkövek közt, amikor megláttam egy friss virágokkal befedett temetkezési helyet.
Sehol sem volt senki, úgyhogy benyúltam a virágok ás koszorúk közé és kihúztam egy gyászjelentést. Ha autóbalesetben halt, meg, valakinek mellette kellett lennie. Akkor meg a következő állomás a kórház. Van szegény Gemma, vagy Anne fekszik most egy kórteremben eszméletét vesztve.
Míg kiértem az autóhoz, hagytam Harrynek egy üzenetet, majd beültem a kocsiba, feltekertem a fűtést, és elindultam a közkórház felé.
Beálltam az egyik parkolóhelyre, aztán beszaladtam. A recepción egy kedves kis nő elkalauzolt az intenzív osztályra. Odáig lélekszakadva rohantam, de az ajtóban megtorpantam.
Egy kórházi ágy mellett, megtörten, összegörnyedve térdelt Ő, a gépekre kötött nővére kezét szorongatva...



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése