A plázában már lenyugodtak valamennyire a kedélyek, így hazamentünk. Először hazavittem Bellát, aztán Theát is kiraktam az utcájuk végén és hazamentem. Még több mint 4 órám volt, hogy Katieért elmenjek az iskolájába. Furcsa csend volt az utcában, pedig alapvetően it mindig van nyüzsgés, akármi történjen is.
Felkanyarodtam a kicsit lejtős kocsibeállóra és bezártam a kocsit. Halkan, szinte lopakodva mentem az ajtóhoz, ami meglepetésemre nyitva volt résnyire. Bentről éktelen zaj hallatszott ki. Ijedten mentem beljebb, aztán a falhoz közel maradva benéztem a nappaliba. Anya tört-zúzott ott éppen. A látvány olyan ijesztő volt, hogy a szám elé emeltem a kezemet, nehogy sikítsak.
Anya mindent összetört, a képek a földön hevertek, a falnak dőlve, mindenfelé virágok és cserépdarabok.
Az üveg dohányzóasztal szintén teljesen összetört, ahogy több whiskeys üveg is apró szilánkokban hevert mindenhol. Mély levegőt vettem, hogy ne hányjam el magamat a vér láttán, ami valószínűleg anyáé, ahogy a tombolása közben megvágta magát egy üveggel. Kimentem a ház elé és egészen az utca másik oldaláig mentem, ott elővettem a telefonomat és azonnal Victoria számát hívtam.
Pontosabban csak a kettes gyorshívógombot kellett megnyomnom, mert anya balhéi rendszeresek és csak Victoria tud segíteni, többnyire.
- Victoria! Brooke vagyok! Azonnal ide kell jönnöd! Azonnal! Anya mindent összetör és magában is kárt tehet, ahogy ismerjük! Siess kérlek! - lassan már bőgni volt kedvem, mert ez a nő, akit anyámnak hívok megkeseredettségében az én életemet és a testvéreimét is meg akarja keseríteni.
A szívem egyre hevesebben vert, lassan már a kezemet a mellkasomra kellett szorítanom, nehogy az a dübörgő szív eltörje a bordáimat. Mintha légszomjas lettem volna, annyira mélyen és sokszor vettem levegőt.
Nem sokkal később egy ezüst színű Mercedes fékezett le a ház előtt, amiből futólépésben ugrott ki Victoria és hozzám sietett.
- Jaj, Brooke! Miért csinálja ezt? Ezt nem lehet megérteni.- ölelt magához, aztán két puszi után elküldött valamerre sétálni a városban, amíg Ő lerendez mindent.- Csak az új bútorokat kell majd neked kinézni! A többit elintézem.
Victoria bement a házba és becsukta az ajtót. Féltem, mert a kiszámíthatatlan anyámra rázárta az ajtót. És ha elmegyek, ahogy Ő mondta, akármi megtörténhet.
Mély levegőt vettem és megpróbáltam bízni Victoriában. Lassan elindultam a bizonytalan lépteimmel valamerre a nagyvárosban.
London nyüzsgése mindig felpörgetett, ha társaságban voltam, de csak én tudtam arról, amiért sosem voltam életvidám.
Az élet megtanított engem, hogy legyek erős és maradjak mindig az, aki eddig is voltam. Apa elvesztése után soha senki nem közelíthetett hozzám, mert ha igen, Őt már soha többé nem engedtem a közelembe. Egyébként egy ember van a családomból, akiben sosem csalódhattam. Ő a bátyám, Tom.
Benne vakon is megbíznék. Anya viszont teljesen elszakított Tőle. Vagyis majdnem, ugyanis régebben Tom kétnaponta felhívott, Skypeoltunk, meg leveleztünk is és ritkán még találkozhattunk is. Mindezt titokban.
Most is azonnal arra gondoltam, hogy megkeresem, mert valahol Londonban tanul egy egyetemen informatikát. Tomra gondolva még szomorúbban sétáltam az üres utcákon. Csak mentem és mentem, hosszú órákon át, zsebre dugott kézzel, halkan. Egy parkba mentem be, ami lehet, hogy sablonos, de valójában megnyugtató volt a csend. Már jóval kilenc után járt az idő.
Nagy, tartalmas esőcseppek kezdtek aláesni az égből, mintegy elveszett gyerekek, akik valamikor majd visszakerülnek az égbe és ott viszontláthatnak mindent, amit addig az óráig láthattak. Az esőcseppek mellé könnyek is társultak. Soha életemben nem hagytam magamat megtörni, de most éreztem, hogy én is egyedül vagyok és akárhányan is szerethetnek, én mindig a magányt fogom csak érezni. Mert sem az eső, sem a könnyek nem mossák el egy szerencsétlen tinilány életét, aki lassan már háromgyerekes anyává válik két kisebb testvérrel és egy gyerekes, piás, akár még drogos anyával.
***
Fél 11-kor a térdemen könyökölve a tenyerembe hajtott fejjel gondolkoztam azon, hogy mi lesz az életemmel ezek után, amikor valaki leült mellém a padra.
Ijedtemben azon gondolkodtam, hogy mit csináljak, pedig még csak meg sem néztem, hogy ki ül ott.
- Szia!- hallottam meg magam mellől egy halk huszonéves srác hangját.
- Hello!- köszöntem vissza, aztán lopva az arcát kezdtem nézni, de nem volt ismerős.
- Louis vagyok!- mutatkozott be.
- Brooke! Illetve Neked is csak Bo!- válaszoltam.
Kínos csönd állt be köztünk. Nem tudtam beszélgetést kezdeményezni Louissal, de lehet, hogy nem is akartam annyira nagyon szóba elegyedni vele. Csak hallgattam a fák susogását, ahogy a szél a lombkoronájukat tépázta. Erről eszembe jutott, hogy csurom vizesen ülök itt a legnagyobb hidegben.
- Azt ugye tudod, Bo, hogy csupa víz vagy!- szólalt meg Louis bizonytalanul.
- Na ne mondd!- nevettem fel, amiben Ő is követett.
- Van az autómban tiszta törölköző, mert nem régen az egyik barátomat is hasonló esős időben kellett hazahoznom, szóval ha gondolod, odaadom és törölközz meg! Az autó itt van a sarkon.- mutatott az otthonomtól a másik irányba a srác. Ilyenkor most minden szülő fejbe vágna egy serpenyővel, mert "idegen fiúkkal nem megyünk sehova" szabály szerint kell élnünk, de ha az ember majd' megfagy, pont nem ezzel fog foglalkozni. Így hát elfogadtam az ajánlatot.
- Rendben van! Köszi!- álltam fel, aztán Louis mellett csöndben elindultunk a kocsihoz.
- És egyébként itt laksz a környéken?- nézett rám.
- Igen, nem messze.- bólintottam.
- Akkor ha gondolod, hazakísérnélek!- a hangja megint elhalkult.
- Nem lenne túl jó ötlet. Tudod, anyám megölne érte.- forgattam meg a szemeimet.
- És ha gyalog mennénk?- nyitotta fel a kocsi csomagtartóját Louis, mert abban a pillanatban a kocsi mellé értünk.
- Hát, rendben van!- adtam be a derekamat, miközben megtöröltem az arcomat a fehér, puha töröközőben. - Köszi!
Visszaadtam a kölcsön törcsit, aztán elindultunk hazafelé. Automatikusan lassan haladtam, nem tudom, miért, de megnyugtatott Louis közelsége és a néma társasága.
- Tudod, Brooke, Te vagy a világ legjobb beszélgetőpartnere!- nézett rám a szőkés barna hajú, nagy kék szemű srác megjátszva, hogy elismerően mondja, amit mond.
- Louis! Ha szabad ezt mondanom, Te bolond vagy!- nevettem ki.
- Áh, sokan mondják!- bólogatott- egyébként csak Lou. A barátaim így hívnak.- tett egy óvatos jelzést, hogy a barátjának is elfogad.
-Rendben, Lou!- elkönyveltem, hogy ez az enyhén szólva is idióta még nagy szerepet fog betölteni a baráti köreimben.
Hallgatagok voltunk egész úton, nem foglalkoztunk senkivel és semmivel. Csak ugráltunk néha, meg megkerültünk pár régi lámpaoszlopot.
- Itthon vagyunk!- fordultam Louis felé. Elmosolyodott.
- Szép ház!- dicsérte meg a háromemeletes házat.
- Gondolom, hogy most már Te is inkább lennél otthon és aludnál, minthogy bejöjj hozzánk a világ legfelfordultabb házába. Szóval nem ajánlom, hogy begyere. De ha ragaszkodsz, akkor semmi akadálya!- emeltem fel a kezeimet védekezésképp.
- Valójában én is csak sétálni voltam kint, mert friss volt a levegő, tehát én is most már otthon lennék. Szóval inkább most megyek.- nézett le rám mosolyogva.
- Jól van! Azért ha erre jársz, nézz be!- visszamosolyogtam a tökéletes, hófehér fogsorra.
- Szia!- adott tétovázva egy apró puszit az arcomra, amire én azonnal elvörösödtem. Lassan elindult arra, amerről jöttünk.
- Louis!- már a sarkon járt, amikor utána kiáltottam. - Várj!
Elkezdtem szaladni az utcán, a lámpák fénycsóváit taposva.
- Szia!- nyomtam egy puszit az arcára viszonzásul. Széles mosoly ült ki az arcára.
Visszaszaladtam lassan, majd még haladás közben megfordultam és integettem neki. Az alakja már csak éppen hogy kirajzolódott, de visszaintett, majd megvárta, míg bemegyek a házba.
Utoljára visszanéztem az utcasarokra, ahol Ő elhaladt és végül eltűnt egy Starbuck's másik oldalánál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése